Pötty nagyon megszerette az osztálytermet. Ha közös beszélgetés vagy gyakorlat folyt, akkor széthúzták a nehéz függönyöket, és beáradt az arany, őszi napfény. Máskor meséltek a tanárok a nagy, piros fotelen ülve vagy közéjük ülve a kockás kanapéra - ilyenkor összehúzták kicsit a függönyöket. Csak úgy ragyogott a szeme a sok kis hallgatónak.

Eleinte Harang tiszteletes óráit szerette a legjobban. A kedves, halkszavú tündérbácsi hangja úgy szólt, mint az oboa, tekintetét a kandalló lángjain tartotta, és úgy mesélt, mint aki visszaemlékszik. Mesélt a szelíd, ártatlan lányról a kék kendőjében, a ragyogó látogatóról, aki az üzenetet hozta neki, az erős, kedves férjről, akit mindig a faforgács illata lengett körül. Mesélt az utazásukról, a pajtáról, és az égen fölöttük ragyogó új csillagról. 

Ma a napkeleti bölcsekről mesélt. Pötty szinte látta maga előtt az okos, tapasztalt arcokat, a ráncokat, amelyeket a könyvek és tekercsek tanulmányozása vésett a jóságos arcokra. Csodás, arany és fehér ruhákat, burnuszokat, kaftánokat és köpenyeket képzelt rájuk, és tevéket, amelyeken utaztak, és néhány tevét mögöttük, amelyek színes málhákkal megrakodva vitték az ajándékokat a kisbabának, akiről a jóslatok szóltak. Elképzelte, ahogy csöndes hangon beszélgetnek egymás között, ahogy esténként ellenőrzik a ragyogó, új csillagot, ami útba igazítja őket.

A mesélős órákat gyakran követték gyakorlati órák. Ilyenkor széthúzták a függönyöket, néha még magas gyertyatartókon vidám, táncoló lángocskákat is behoztak, és kezdetét vette a vidám, színes felfordulás, ami az ajándékok változatos csomagolásával, vagy adventi koszorúk készítésével, vagy épp hókiflisütéssel járt. Pötty annyit nevetett, hogy majd elgurult.

A legfélelmetesebbek persze Dáma órái voltak. "A szervezésben nem tehetünk engedményeket!" - mennydörgött. "Mindent idejében ki kell találni, meg kell tervezni, meg kell valósítani, és mivel mások, akik nem én vagyok, nem tökéletesek, időt kell hagyni a hibák kijavítására is!" Dáma mintha mindig felkiáltójelekkel beszélt volna. Pötty annyira félt, hogy Dáma talán nem lesz vele elégedett, hogy a biztonság kedvéért remekül megoldotta mindig a feladatokat. Így többször előfordult, hogy Dáma rámosolygott, sőt: még a fejét is megsimogatta. Kétszer.

Ez a dolog pedig elhozott bennünket egy új fejleményhez. Pötty nem győzött a tükrök előtt forgolódni az utóbbi időben. Amikor eljött az iskolába, Pötty még csak halvány arany fényt árasztó pöttyöcske volt. Most már inkább hasonlított egy baba-tündérre, bár apró volt még, mint egy meggymag, de már sötétzöld ruhácskája fölött rózsásan ragyogott az arca, óriás zöld szeme, haja pedig hófehér, játékos csigákban göndörödött. Voltak néhányan, akik emiatt "havas gömbtujának" csúfolták, de nem bánta. Tudta, hogy szeretik a többiek, és azt is tudta, hogy a havas gömbtuja egyébként nagyon aranyosan néz ki. Úgy találta, hogy egy karácsony-tündérhez remekül illik a sötétzöld ruha és a havas frizura. 

Mindent összevetve: Pötty remekül érezte magát az iskolában. Amíg el nem jött a külső gyakorlat ideje.

A novemberi nap halványan pislogott a ködszürke felhők felett. Pötty álmosan pislogott vissza. Valami emlék motoszkált benne - képek, fények, illatok - amikkel álmában találkozott. Korábban sosem álmodott még. Úgy döntött, tetszik neki, bár szeretett volna jobban emlékezni az álomra. Megfogadta, hogy majd figyelni fog. Mire megszületett az elhatározás, már sokkal élénkebben nézegette a késő őszi reggelt.

"Ébresztő, ébresztő!" - csapta össze néhányszor a kezét Dáma. "Szeretném, ha haladnánk valamennyit, mert rövid az idő, és sok dolgunk lesz."

Az apróságok végigsorakoztak Dáma után a folyosókon, majd libasorban követték, míg egy szépséges, de teljesen üres szobába értek. A falakat félmagasságig fényes, sötét faburkolat borította, és a szélesszárnyú ablakokkal szemközti falon magas, díszes kandalló dédelgetett ropogó tüzet. 

"Ez lesz mától az osztálytermünk. Egyre szebb lesz, megígérem, ahogy közeledünk karácsonyhoz." - A tanárnő eltűnődve nézett rájuk, és kis szünetet tartott. - "Ma mesélni fogok nektek a karácsonyról, az iskoláról, a tündérekről. Mit gondoltok, hogyan csináljuk?"

Pötty nem értette. Mit csináljon hogyan azon, hogy a tanárnő mesél neki? Hogy... hogy micsodát hogyan? "Dáma néni, hogy tetszik ezt érteni?"

Dáma megállta, hogy ne mosolyogjon. "Hogyan képzelitek el ezt a termet, ha azt mondom: mesélni fogok nektek? Mit szeretnétek ti közben csinálni?"

Egy hangocska szólalt meg: "Dáma néni ülhetne egy szép nagy, piros fotelban, aminek olyan magas a háta, meg fülei vannak fölül, és lábtartója!" - Majd egy másik hangocska azt mondta: "De én azt szeretem, hogy ha amikor mesélnek, akkor félhomály van! Dáma néni ülhetne az ablakhoz, és körbevennék szép, nehéz függönyök! A mintájuk pedig legyen mondjuk... őzikés!"

Most már Pötty is megszólalt: "Nekem is tetszene az őzikés függöny!" - ezt mindenképpen hozzá akarta fűzni, pedig nem volt benne egészen biztos, hogy micsoda az az őzike, de nagyon aranyosan hangzott. - "És mi pedig üljünk puha, széles kanapékra, amiken sokan elférünk! Én..." - kicsit elpirult. Félt, hogy a többiek kinevetik, vagy nekik nem teszik az ötlete, de bátran folytatta - "én a kockásat szeretem." 

"Lehetne piros, meg arany, meg barna kockás!" - lelkesedett valaki. "Az nagyon szépen menne Dáma néni foteljéhez." És itt mindenki várakozón függesztette a szemét a tanárnőre. Aki - váratlanul - egészen büszkének és meghatottnak tűnt.

"Nagyon ügyesek voltatok." - Dáma egyet intett, megrázta a kontyát, finom aranypor szállt fel, és a szoba átalakult. Nagy, füles fotel emelkedett az ablak előtt, a kandalló két oldalán széles kanapék jelentek meg, barátságos skótkockás mintával. Az ablakok elé nehéz, mohazöld bársonyfüggöny hullott, aminek az alján legelő, játszó őzikék emelkedtek ki az anyagból. "Tökéletes! - mondta Dáma. "Kezdhetünk."

Az ámuldozó apróságokat - persze Pöttyel együtt - Dáma kiterelte az üzletből. Tényleg megkereste őket előadás után, bár ők nem azért várták, mert ezt kérte tőlük, hanem mert azt se tudták, merre induljanak. Dáma határozottan vezette őket a régiségbolt hátsó ajtaja felé, majd azon túl a szépséges, széles csigalépcsőn fel, fel az emeletre.

"Na kérem. Itt lesz az első évfolyam hálóterme, itt mindig megpihenhettek az órák és a gyakorlatok után. A szomszéd szobában tudtok készülni a feladataitokkal..." - Pötty fején átfutott, hogy újabb furcsa szó, mondjuk a feladatról sincs elképzelése sem, hogy vajon mi lehet - "aztán kérem, hogy itt legyetek reggelente, amikor jövök értetek. Játszani persze szabad, elmehettek bármikor szaladgálni, ahogy eddig, de reggel, amikor felkel a nap, mindenki várjon rám."

Dáma ezzel kivonult, aranyló kontyát magasra tartva, ragyogó piros-zöld ruháját suhogtatva.

Pötty és a társai nézegettek egymásra. "És most...?!"

Sokáig nem tanácstalankodhattak, mert megérkezett Bejgli, a szakácstündér, ragyogó, kerek szürke szemével, aranyló ruhája fölött csupaliszt, fehér-kék köténnyel. Még kissé kócos, őszülő barna kontyát is vékony lisztréteg szitálta be.

"Aranyoskáim, meg ne ijedjetek Dámától! Arany szíve van, de szeretné, ha ezt nem vennétek észre. Persze azért fogadjatok szót neki, mert rosszkedvében néha bekapkodja a kicsiket." - ijedten nézett egymásra a társaság, mert ez ugye nem lehet...?! Bejgli elgurult a nevetéstől.

"Ó, ha látnátok magatokat!" - kacarászott. - "Juszt sem mondom meg, hogy csak füllentettem-e. Dáma elégedett lesz!"

"Én... én nem félek." - mondta Pötty. "Dáma csudaszép, és idehozott minket, és gyönyörű színei vannak, és hát nem hozott volna ha... ha..."

"Ó, te okos vagy, és bátor, nem igaz?" - mosolyodott el Bejgli. "Gyere, kicsikém, te első sorból hallgathatod a mesét."

Pötty szeme elkerekedett, és igyekezett a süteményillatú kötény mellé.

"Mesélek ma nektek egy kicsit a karácsonyról, pindurkák. Szeretek mesélni elalvás előtt, ti pedig még nem tudjátok, mibe csöppentetek, így mindenkinek szép estéje lehet. Hoztam magammal alma- és fahéjillatot is, és sülő kalácsét, meleg tejét, hogy kényelmesen érezzük magunkat."

A szétáradó aromáktól Pötty úgy érezte: otthon van. Ez egy nagyon furcsa gondolat volt, mert még soha, sehol nem érezte ezt, nem is tudta, mi az az otthon. De úgy érezte, hogy ahol finom fahéj- és almaillat van, ahol kalács sül és egy kedves néni mesél, az igazán hasonlíthat egy "otthon"-hoz.

"A karácsony, pindurkák, az egy ünnep. Mégpedig a legszebb ünnep egész évben, legalábbis számunkra. Mi valamennyien karácsonytündérek vagyunk, és ti is azok lesztek, ha elvégzitek az iskolát. A mi dolgunk, hogy a karácsony a lehető legszebb legyen mindazok számára, akik megünneplik. Egy szép karácsony csodákra képes, és a mi dolgunk, hogy ezeket a csodákat lehetővé tegyük az ünneplő emberek számára."

Pötty tátott szájjal figyelt - fel sem tűnt neki, hogy kerek szeme, tátott szája csak olyan Pöttynek lehet, akinek arcocskája is van - és bár a karácsony kezdett kirajzolódni előtte, még mindig nem értette, hogy vele mi történik majd.

"A karácsony ünnepe pár napig tart, de egy egész hónapot beragyog, és a készülődés még hosszabb időt tesz csodaváró idővé. De erről még sok időnk lesz beszélgetni, most egy nagyon kedves ember meséjét szeretném elmondani nektek. Ő ember volt, nem tündér, de csodás dolgokat látott és csodák teremtek a képzeletében, tündérként sem lehetett volna több varázs benne. Hans Christian Andersennek hívták, és sok, sok mesét írt, sokat írt a karácsonyról is. A mai a karácsonyfáról szól. Helyezkedjetek el kényelmesen, hátha elaludnátok közben - szép álmokat mindenkinek!

"Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák."

Pötty nem hallott többet: rövid kis életében először, apró fejét kezére hajtva, elaludt.

Dáma mutatta előttük az utat: egy szép, régi ház udvarába sorakoztak be. Az udvar sárga kövei fölött a folyosók virágmintába kovácsolt vasrácsai U alakban kísérték a ház oldalát. Az udvarban néhány boltocska sorakozott, esti órákban már mind zárva: egy kalapos, egy trafik és egy régóta bezárt régiségbolt, aminek poros ajtaját rács borította, és egy rozsdás tábla hirdette rajta: "Bizonytalan ideig zárva."

Ide tartott Dáma, és az ablak fölötti szellőzőrácson átrepülve bevezetett mindenkit. Pötty elámult: illetve - tekintve ez esti állandó ámulatát - mondjuk inkább úgy: ámulata egyre nőtt. Ami kintről sötét, poros üzletnek tűnt, bent csupa fényben nyüzsgött az élettől. Almányi, tenyérnyi vagy babapiskóta-méretű tündérek vezetésével rajzottak bent az iskolások. A kisebbek még le-lemaradozó pontocskák voltak a tanítóik mögött. A többiek kisebb-nagyobb csapatban trécseltek vagy szaladgáltak, a hópihe formájúak körtáncot jártak, a fenyőtüske alakúak akrobatika-gyakorlatokkal vágtak fel a többiek előtt, a gyertyalángocskák pedig szépségük teljes tudatában hagyták, hogy a többiek csodálják őket.

Dáma rájuk szólt:
- Itt várjatok szépen, így kettes sorokban, ahogy ideértünk. Már szinte büszke vagyok rátok. Hihetetlen, hogy büszkeségre ad okot, hogy képesek vagytok néhány percig kettes sorban maradni. Nekem ki kell mennem a tanári asztalhoz, de utána visszajövök értetek. Próbáljatok nem elveszni, szétszéledni. Rendben.

Csupa helyeslő, bólogató pontocska bámult vissza Dámára, aki visszaharapott egy mosolygást. Korai lenne elkényeztetni őket.

- Nos! - csapott az asztalra Dáma a hosszú, fehér asztal közepén, ami a terem végében állt. Balra és jobbra tőle mosolygós vagy szigorú, de mindenképpen nagyon tekintélyes tündérek sorakoztak az asztal mögött. Dáma középen magasodott - csst, igenis magasodott, a többiek ültek, így könnyű föléjük magasodni! - hangja szépen, telten zengett a teremben.
- Kérek szépen minden új és régi tanulót, hogy foglaljon helyet, EGY helyet, hangot pedig ne adjon ki egy darabig, amíg meghallgatja, amit kell, aztán lehet folytatni a zajongós évfolyamnyitót.
- Üdvözlök mindenkit! Úgy tűnik, évről évre többen vagyunk, és ennek nagyon örülök. Egyúttal úgy látom, évről évre szétszórtabbak vagyunk, aminek pedig nem örülök, de majd dolgozunk ezen. Az utolsó éveseink között csupa nagy tehetség van: alig várom, hogy kilépjetek közénk a világba! Az alsóbb évfolyamok pedig minden bizonnyal követik majd a példátokat.

- Kérem, hogy köszöntsétek nagy szeretettel tanáraitokat, ahogy ők is várják, hogy először vagy újra találkozzanak veletek. - Pötty itt megpróbált kicsit nyújtózkodni, hogy mindenkit jól lásson.
- Harang tiszteletes tanítja majd a történelmet. - A bácsi a komoly név dacára borzasztó aranyosan festett: mosolygós, csuparánc, hórihorgas tündér volt, sötétlila ruhában, ragyogó, csúcsos szárnyakkal. 
- Szalag asszony, ahogy évek óta, a dekoráció mestere, messze földről jönnek hozzá tanulni. Beigli anyó témája, a menü természetesen igen tartalmas, bár kissé száraz. - A gombszemű szakácstündér kedvesen kuncogott, látszott, hogy nem sértődött meg. - Dáma, húgocskám, haladjunk, mert véletlenül elfogy a kedvenc szederteád!
- Nem tennél ilyen a húgoddal, Beigli! - nevetett fel Dáma, de a biztonság kedvéért sorolta tovább a tanárokat.
- Csillám úrfi új tanárunk, ő segít majd az ajándékok kiválasztásában. Fiatal kora ellenére remek tanító, csodás órákat töltötök majd vele. Én pedig a Naptár tárgyban tanítalak majd mindannyiótokat, és igen, minden nap találkozni fogunk.
- Az utolsó éves diákok pedig - ahogy ez mindig szokás - az első évesekkel együtt járnak majd gyakorlatra, hogy előbbiek a szervezésben legyenek tökéletesek, előbbiek pedig átfogó képet kapjanak arról, hogy mi is lesz később a dolguk, és merre szeretnének haladni tovább.

- Van kérdés, nincs kérdés?! - szögezte le Dáma.

Pöttynek forgott a feje. Egészen ragyogó, csodálatos, álomszerűen érdekes napja volt, de... mi az a karácsony?!

Egyszer volt, hol nem volt, a nagyvilág közepén, az ősz első, aranyszínű fuvallataival együtt megszületett Pötty. Pötty helyes kis apróság volt, aki együtt nevelkedett a többiekkel: szeptemberben szőlőt eszegettek, októberben ködben bújócskáztak. Vidám kis gondtalan Pötty volt ő, amíg el nem jött a november, a hideggel és a furcsa várakozással telve. Éppen lábat lógattak a többiekkel egyik este a híd alján, és nézegették a fényeket a folyó vizén, amikor egy sziporkázó gömböc jelent meg előttük. 

- Szólítsatok Dámának. - mondta a gömböc, illetve...

A gömböc fényéből lassan kibontakozott egy kerekded, tenyérnyi tündér, aranyhaja magas kontyba tekerve, zöld ruháján piros girlandok, szárnyai aranyszínűek. Pötty le volt nyűgözve. Megnézegette magát: "én is hasonlóan néznék ki?" Nos... nem. Pötty valójában... egy pötty volt. Nagyon kedves, csinos kis pötty, egészen rendes, talán kicsit csillogóan is festett, de hát nem volt több egy pöttynél. A társai talán? Őket is megnézegette - eddig ez nem tűnt túl fontosnak - ők sem voltak épp érdekesebbek.

Dáma felhorkant - amennyire egy elegáns úrinő-tündér horkanhat természetesen - és rájuk ripakodott halkan, de határozottan.

- Ne bámészkodjatok, mint akik még sosem láttak tündért. Bár tudom, hogy még sosem láttatok tündért, de meg lehet ezt is szokni. Most pedig indulás, mert sok dolgunk lesz.

Pötty erre haladéktalanul tovább bámészkodott. Álmélkodva. Rendben, Pötty talán nem volt a leggyorsabb elme, de ha te találkoznál először Dámával, aki azonnal lekapna a tíz körmödről, hidd el: te is ledermednél egy kis időre. Ugye? Nahát.

- Aki nem indul el mellettem ebben a minutumban, az kihagyja az idei karácsonyt, ezt előre leszögezem. - mondta Dáma. Bár egyikük sem tudta, mi lehet az a "karácsony"-dolog, de Dáma olyannak tűnt, akit követni szokás, úgyhogy szépen elindultak utána mindannyian, mint a kiskutyák. Olyan rendetlenül is. Amíg Dáma szemét forgatva kettes sorokba nem rendezte őket, és szépen felszálltak a villamosra.

- Az iskola csak pár megálló. Addig próbáljatok nem elveszni. Istenem, évről évre gyengébb évfolyamot kapok, mihez kezdjek ennyi kis bambával.... - Dáma utolsó szavait elnyelte az utasok zaja. Munkából mentek hazafelé, és a hétvégi tökös-boszorkányos ünnepről beszélgettek. Pötty szerette őket hallgatni, különösen, amikor ilyen lelkesek voltak.

- A kalapomat persze jövőre nem lehet már használni - mondta egy szép, szőke lány, aki két barátnőjével álldogált a villamos forgójában - tudod, a denevérfülest. Kristóf lelocsolta pezsgővel, úgy néz ki, mint a saláta, gusztustalan.

- Kati, a denevérfüles kalapod eleve úgy nézett ki, mint egy gusztustalan saláta. - szögezte le a vékony ajkú, nyúlánk, barna lány. - Ezzel az egyenes hajaddal sehogy se nézett ki. Mondtam, hogy a fátylasat vett föl, annak a pezsgő se ártott volna.

- Viszont akkor nem venne újat Kristóf jövőre. - szólt közbe a dundi.

- LESZÁLLUNK! Mondom másodszor, ha volnál kedves figyelni! - mennydörgött hirtelen Dáma Pötty fülébe, aki behúzta volna a nyakát, ha lett volna neki, és iszkiri, futott a többiek után az érthetetlen "iskola" felé az ismeretlen "karácsony" kedvéért.