Este

Az ámuldozó apróságokat - persze Pöttyel együtt - Dáma kiterelte az üzletből. Tényleg megkereste őket előadás után, bár ők nem azért várták, mert ezt kérte tőlük, hanem mert azt se tudták, merre induljanak. Dáma határozottan vezette őket a régiségbolt hátsó ajtaja felé, majd azon túl a szépséges, széles csigalépcsőn fel, fel az emeletre.

"Na kérem. Itt lesz az első évfolyam hálóterme, itt mindig megpihenhettek az órák és a gyakorlatok után. A szomszéd szobában tudtok készülni a feladataitokkal..." - Pötty fején átfutott, hogy újabb furcsa szó, mondjuk a feladatról sincs elképzelése sem, hogy vajon mi lehet - "aztán kérem, hogy itt legyetek reggelente, amikor jövök értetek. Játszani persze szabad, elmehettek bármikor szaladgálni, ahogy eddig, de reggel, amikor felkel a nap, mindenki várjon rám."

Dáma ezzel kivonult, aranyló kontyát magasra tartva, ragyogó piros-zöld ruháját suhogtatva.

Pötty és a társai nézegettek egymásra. "És most...?!"

Sokáig nem tanácstalankodhattak, mert megérkezett Bejgli, a szakácstündér, ragyogó, kerek szürke szemével, aranyló ruhája fölött csupaliszt, fehér-kék köténnyel. Még kissé kócos, őszülő barna kontyát is vékony lisztréteg szitálta be.

"Aranyoskáim, meg ne ijedjetek Dámától! Arany szíve van, de szeretné, ha ezt nem vennétek észre. Persze azért fogadjatok szót neki, mert rosszkedvében néha bekapkodja a kicsiket." - ijedten nézett egymásra a társaság, mert ez ugye nem lehet...?! Bejgli elgurult a nevetéstől.

"Ó, ha látnátok magatokat!" - kacarászott. - "Juszt sem mondom meg, hogy csak füllentettem-e. Dáma elégedett lesz!"

"Én... én nem félek." - mondta Pötty. "Dáma csudaszép, és idehozott minket, és gyönyörű színei vannak, és hát nem hozott volna ha... ha..."

"Ó, te okos vagy, és bátor, nem igaz?" - mosolyodott el Bejgli. "Gyere, kicsikém, te első sorból hallgathatod a mesét."

Pötty szeme elkerekedett, és igyekezett a süteményillatú kötény mellé.

"Mesélek ma nektek egy kicsit a karácsonyról, pindurkák. Szeretek mesélni elalvás előtt, ti pedig még nem tudjátok, mibe csöppentetek, így mindenkinek szép estéje lehet. Hoztam magammal alma- és fahéjillatot is, és sülő kalácsét, meleg tejét, hogy kényelmesen érezzük magunkat."

A szétáradó aromáktól Pötty úgy érezte: otthon van. Ez egy nagyon furcsa gondolat volt, mert még soha, sehol nem érezte ezt, nem is tudta, mi az az otthon. De úgy érezte, hogy ahol finom fahéj- és almaillat van, ahol kalács sül és egy kedves néni mesél, az igazán hasonlíthat egy "otthon"-hoz.

"A karácsony, pindurkák, az egy ünnep. Mégpedig a legszebb ünnep egész évben, legalábbis számunkra. Mi valamennyien karácsonytündérek vagyunk, és ti is azok lesztek, ha elvégzitek az iskolát. A mi dolgunk, hogy a karácsony a lehető legszebb legyen mindazok számára, akik megünneplik. Egy szép karácsony csodákra képes, és a mi dolgunk, hogy ezeket a csodákat lehetővé tegyük az ünneplő emberek számára."

Pötty tátott szájjal figyelt - fel sem tűnt neki, hogy kerek szeme, tátott szája csak olyan Pöttynek lehet, akinek arcocskája is van - és bár a karácsony kezdett kirajzolódni előtte, még mindig nem értette, hogy vele mi történik majd.

"A karácsony ünnepe pár napig tart, de egy egész hónapot beragyog, és a készülődés még hosszabb időt tesz csodaváró idővé. De erről még sok időnk lesz beszélgetni, most egy nagyon kedves ember meséjét szeretném elmondani nektek. Ő ember volt, nem tündér, de csodás dolgokat látott és csodák teremtek a képzeletében, tündérként sem lehetett volna több varázs benne. Hans Christian Andersennek hívták, és sok, sok mesét írt, sokat írt a karácsonyról is. A mai a karácsonyfáról szól. Helyezkedjetek el kényelmesen, hátha elaludnátok közben - szép álmokat mindenkinek!

"Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák."

Pötty nem hallott többet: rövid kis életében először, apró fejét kezére hajtva, elaludt.