Az első

A novemberi nap halványan pislogott a ködszürke felhők felett. Pötty álmosan pislogott vissza. Valami emlék motoszkált benne - képek, fények, illatok - amikkel álmában találkozott. Korábban sosem álmodott még. Úgy döntött, tetszik neki, bár szeretett volna jobban emlékezni az álomra. Megfogadta, hogy majd figyelni fog. Mire megszületett az elhatározás, már sokkal élénkebben nézegette a késő őszi reggelt.

"Ébresztő, ébresztő!" - csapta össze néhányszor a kezét Dáma. "Szeretném, ha haladnánk valamennyit, mert rövid az idő, és sok dolgunk lesz."

Az apróságok végigsorakoztak Dáma után a folyosókon, majd libasorban követték, míg egy szépséges, de teljesen üres szobába értek. A falakat félmagasságig fényes, sötét faburkolat borította, és a szélesszárnyú ablakokkal szemközti falon magas, díszes kandalló dédelgetett ropogó tüzet. 

"Ez lesz mától az osztálytermünk. Egyre szebb lesz, megígérem, ahogy közeledünk karácsonyhoz." - A tanárnő eltűnődve nézett rájuk, és kis szünetet tartott. - "Ma mesélni fogok nektek a karácsonyról, az iskoláról, a tündérekről. Mit gondoltok, hogyan csináljuk?"

Pötty nem értette. Mit csináljon hogyan azon, hogy a tanárnő mesél neki? Hogy... hogy micsodát hogyan? "Dáma néni, hogy tetszik ezt érteni?"

Dáma megállta, hogy ne mosolyogjon. "Hogyan képzelitek el ezt a termet, ha azt mondom: mesélni fogok nektek? Mit szeretnétek ti közben csinálni?"

Egy hangocska szólalt meg: "Dáma néni ülhetne egy szép nagy, piros fotelban, aminek olyan magas a háta, meg fülei vannak fölül, és lábtartója!" - Majd egy másik hangocska azt mondta: "De én azt szeretem, hogy ha amikor mesélnek, akkor félhomály van! Dáma néni ülhetne az ablakhoz, és körbevennék szép, nehéz függönyök! A mintájuk pedig legyen mondjuk... őzikés!"

Most már Pötty is megszólalt: "Nekem is tetszene az őzikés függöny!" - ezt mindenképpen hozzá akarta fűzni, pedig nem volt benne egészen biztos, hogy micsoda az az őzike, de nagyon aranyosan hangzott. - "És mi pedig üljünk puha, széles kanapékra, amiken sokan elférünk! Én..." - kicsit elpirult. Félt, hogy a többiek kinevetik, vagy nekik nem teszik az ötlete, de bátran folytatta - "én a kockásat szeretem." 

"Lehetne piros, meg arany, meg barna kockás!" - lelkesedett valaki. "Az nagyon szépen menne Dáma néni foteljéhez." És itt mindenki várakozón függesztette a szemét a tanárnőre. Aki - váratlanul - egészen büszkének és meghatottnak tűnt.

"Nagyon ügyesek voltatok." - Dáma egyet intett, megrázta a kontyát, finom aranypor szállt fel, és a szoba átalakult. Nagy, füles fotel emelkedett az ablak előtt, a kandalló két oldalán széles kanapék jelentek meg, barátságos skótkockás mintával. Az ablakok elé nehéz, mohazöld bársonyfüggöny hullott, aminek az alján legelő, játszó őzikék emelkedtek ki az anyagból. "Tökéletes! - mondta Dáma. "Kezdhetünk."